Górcső alatt a magyar kommunisták

A szerző az MCC Társadalom- és Történelemtudományi Iskolájának kutatótanára

A kommunista ideológia, illetve az annak talaján felépülő diktatórikus rendszer a 20. században kitörölhetetlen nyomokat hagyott Magyarország és a világ történelmében is. Ennek ellenére hazánkban eddig nem született olyan munka, amely kísérletet tett volna a honi kommunista mozgalom és pártok, legfontosabb személyiségek, szerkezeti változások, művek, eszmeáramlatok, továbbá politikai célok tényszerű összefoglalására. A magyar történettudomány nagy adósságát törlesztette most a jeles történész-levéltáros Papp István, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főosztályvezetője A magyar kommunisták 1918–1989 címmel megjelent értékes könyvében.

A tizennégy fejezetre tagolódó munka a kommunista mozgalom és képviselői történetét az első világháborút megelőző időszaktól, az előbb az 1871-es párizsi kommünben, majd aztán a magyarországi munkásság törekvéseinek megszervezésében tevékeny szerepet vállaló Frankel Leótól kezdve tekinti át. A kötet záró időszaka 1989 októbere, amikor a Magyar Szocialista Munkáspárt tizennegyedik, legutolsó kongresszusán a jelenlévők kimondták az állampárt formális megszűnését és a Magyar Szocialista Párt megalakulását, noha az előd- és utódszervezet között nemcsak személyi vonatkozásban, de a párt jellegét tekintve is nyilvánvaló folytonosság volt.

A szerző szerint a magyar kommunistáknak három nagy nekirugaszkodásuk volt, amikor „a kívülről származó eszme magjait” megpróbálták elvetni a magyar földben. Először 1919-ben, a Közép-Európa első szovjet típusú hatalmának tekinthető Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság alatt. Másodízben 1944–45-től, amikor egy átmeneti időszak után Rákosi Mátyás épített ki elnyomó önkényuralmat. Végül pedig az 1956-os forradalom és szabadságharc vérbe fojtását követően, a Kádár János nevével fémjelzett korszakban, amelynek bő három évtizede során 1956 mindvégig be nem hegedő seb maradt. Ezen hét évtized kezdete és vége között szembeötlő az a hasonlóság, hogy a Kommunisták Magyarországi Pártja szűk társadalmi bázison, döntően értelmiségi közegre támaszkodva született meg, és 1989 őszére is csupán egy aránylag jól körülhatárolható szervezeti keretek között működő értelmiségi réteg maradt meg a radikális kommunista program hívének.

A kötet találóan hívja fel a figyelmet arra, hogy a magyar kommunista mozgalom csakis a trianoni határokon túli magyar kisebbségek körében, valamint az 1919-es proletárdiktatúra bukása után a világ számos országában létrehozott kommunista csoportok történetének alapos feltárását követően válhat teljes egészében megismerhetővé. Az is kijelenthető, hogy a hazai kommunisták legnagyobb deficitje a hatalom megragadásának és gyakorlásának módjából eredt: 

Jugoszláviával vagy éppen Kínával ellentétben a magyar kommunisták sosem rendelkeztek azzal az alappal, melyet az önerőből hatalomra jutás közös tapasztalata jelenthetett volna számukra.

Hiánypótlónak bátran nevezhető könyvében Papp István példák sokaságával igazolta, hogy a messianisztikus lelkületből fakadó földi megváltást zászlajára tűző mozgalom vágyott céljai rendre éles összetűzésben álltak a hatalomgyakorlás valóságával. S mint minden utópiának, végeredményben a kommunizmusnak is ez volt a legfőbb gyengesége.

Papp István: A magyar kommunisták 1918–1989. Jaffa Kiadó, 2024